|
Post by Nóri on Jul 3, 2006 16:49:16 GMT 1
nah itt az én karim is:
Lina Riney
Lina Saxumira szigetén született. Édesapját 2 éves korában elveszítette tüdőbaj következtében. Édesanyja, a gyenge jellemű és beteges Helena Riney nem sok részt vett ki lánya felcseperedésében. Nagynénje, Felicia Lenton nevelte fel, aki anyja végzetesnek látszó lebetegedésekor látogatott a szigetre. Miután Helia meghalt, a jótétlélek rokon vette át az irányítást a Riney család robosztus kőkastélya, és egyben Lina és öröksége felett is. Egyesek szerint a most 16 éves lány mindig is öntelt, gőgös gyermek volt, mások azt mondják nagynénje nevelése miatt vált ilyen kényessé.
Legtöbbször rosszkedélyű, igen beteges és sértődékeny. Csak nagynénje öncélú tanácsait fogadja meg, más véleményére egyáltalán nem hallgat.
Lina sokat olvas kandallója mellett ülve, hogy felmelegedjen, hiszen szinte állandóan fázik, még Saxumira szélsőséges időjárásának legmelegebb időszakában is. A köznapi élet dolgaiban egyáltalán nem jártas, alig járt még a kastély területén kívül. Gyakran fogja el a rosszullét, ilyenkor megtalálhatjuk szobácskájában, ahogyan a klímára panaszkodva, vizes kendővel a homlokán fekszik, nyakig betakarózva.
Nagyon sok édességet, nyalánkságot fogyaszt, a felszolgálóknak igen sok idejébe kerül míg valahonnan, a világ másik végéről sikerül hozatniuk a különleges finomságokból, amiket Riney kisasszony szeme-szája megkíván. Ennek ellenére egyáltalán nincs elhízva, sőt inkább kifejezetten sovány. Vörösesbarna haját általában kontyban vagy loknikban, leeresztve hordja. Kékeszöld szeme, és fehér bőre hideg külsőt kölcsönöz neki, ugyanakkor rengeteg szeplője arcán és vállain egész bájossá teszik. Egyetlen barátja cseppet sem tündéri macskája, Sally, akit mindig mindenhova magával cipel.
A kastély szolgálói szerint a színlelés nagy mestere, és előszeretettel él vissza gyakori lebetegedéseivel. Ha valamit nem kap meg rögvest, pityeregni kezd és könnyei addig el sem állnak, míg nagynénjének nem esik meg rajta a szíve. Arra nevelték, hogy feljebbvalónak tekintse magát bárki másnál, ezért meglehetősen ridegen és megvetően bánik a kastélyban élő felszolgálókkal, így ők sem kedvelik a szeszélyes leányzót.
|
|
|
Post by Anncska on Jul 3, 2006 22:42:50 GMT 1
Aislinn Nirwastir D.M.E. (Dimidum Mortalis Erus) Sailatur
Aislinn egy fél-elf, és igen érdekesen keverednek benne az elfek és az emberek tulajdonságai. Mint tudjuk, minden fél-elf más, nincs két ugyanolyan, és hõsünk talán minden túltesz.
Aislinn kinézetre egy közepes termetû, viszonylag vékony nõ, hosszú, vörös hajjal és csillogó zöld szemekkel. Arcbõre kifejezetten fehér, szeplõs, a mi világunkban talán egy ír lánykához hasonlítana, azonban Venfitián ez kifejezetten ritkaság, mivel az ottani embereknek általában barna, az elfeknek pedig szõke vagy fekete hajuk van. Karjai, lábai, meg mindene eléggé hosszúnak tûnik, fõleg, mert olyan vékony, ám az összhatás mégsem annyira szörnyû, mint amilyennek hangzik. Voltaképpen szépnek is nevezhetõ, bár Aislinnél meg kell említenünk, hogy az emberek külsõ szépségére nemigen ad, fõlel lehet valaki olyan szép, mint a reggeli harmat, vagy a felkelõ nap elsõ sugara, ha tahó, akkor egyszerûen tahó, és tahóként is kezeli. Szépségének az is csak használ, hogy arca kissé kerek(majd a képen meglájátok), az arcélével egyvonalban húzódó hosszú, vékony sebhely azonban nem annyira. A szeme viszonylag nagy, a szája kicsi, a füle pedig hegyes, egyébként a fül hegyességét fél-elfe válogatja. A lány – ötvenhárom éves, és a fél-elfek 700-800 éves átlagéletkorához képest ez igen fiatal – egyébként 172 centiméter, azaz öt és fél láb magas. Amit még tudni kell róla az az, hogy a térde kicsit laza, tehát nem szeret se sokat fel-le mászkálni, se lépcsõn járni, a vérnyomása pedig alacsony, ezért ha nincs otthon, Venefitián, és nem issza meg a reggeli extra-élénkítõ kakaóját, napközben könnyen aluszékonyság vehet rajta erõt.
A jelleme... mint említettük, az emberek(elfek) kinézete abszolút nem érdekli, talán, majd ha társat választ magának, érdekelni fogja, jelenleg azonban senki szépsége, illevte csúnyasága sem hatja meg, és ez hasonlóan van az anyagi helyzettel és a származással is. Eléggé makacs és öntelt is tud lenni, fõleg, amikor körberajongják és szeretik, mert ilyenkor megnõ az önbizalma, és egyesek szerint beképzelt lesz. Szerinte persze nem, de nem érthet mindig mindenki egyet mindenben. Alapvetõen a nagylelkû, becsületes és jószándékú embereket(elfeket) kedveli, és voltaképpen maga is az, ahhoz, hogy hazudjon, igen jó oka kell legyen. A körülötte lévõ... öhm... személyeknek általában megmondja, amit gondol róluk, és ezért kedvelik, akiknek pedig ez nem tetszett, úgyis régóta elmentek Mikor kormányzó lett, kemény gárdát gyûjtött maga köré, hogy helyreállítsa és fenttartsa Venefitia egységét, és azok az emberek(elfek) ma is mellette vannak, kivéve azokat, akik valamelyik város polgármesterei. Leghûbb és leghasznosabb segítsége egy õsz hajú elf úr, aki Kõvárosban lakik, és akit ha teheti, havonta meglátogat. Aislinn igazán kedveli a barátait, és a MonitorAsztal Lovagjait is, bár Come-a-lotba csak a fontos és lényeges dolgok megtárgyalása végett látogat, és akkoris sok kakaót visz magával, mert a MonitorAsztal Lovagjainak gyûlése rendszerint hosszan tart és igen unalmas. A lány persze türelmes is, félig elf mivolta miatt, de mégsem bírja az unalmas dolgokat, és általában elalszik rajtuk. A dolgok, amiket nagyon szeret: a csíkos holmik(csíkos sál, csíkos zokni, csíkos nadrág, csíkos pulóver), fák(a fakitermelõi múltja és elf vére miatt), csillagok(szintén az elf vér miatt), és az ingek. Az, hogy az emberek kinézetére nem ad, itt kicsit nem igaz, mert az ingben lévõkkel szemben az átlagnál barátságosabb, persze nem hagyja, hogy ez kiderüljön, mert akkor minden Venefitiai inget hordana, és akkor a híres venefitiai varázsgyapotból kötött pulcsik népszerûsége látványosan csökkenne, valamint a venefitiai lakosok télen megfáznának egy szál ingben. Persze maga Aislinn is inget hord általában, térd fölé vagy alá érõ szoknyával, az idõjárástól függõen, amikor pedig messzeföldön híres kertjébe megy, rövidnadrágot vesz fel, hogy a szoknya ne akadályozza a fáramászásban. Télen öltözékét csíkos vagy csíktalan térdzoknival vagy harisnyával, és az ing fölé vett csíkos vagy nem csíkos pulcsival egészíti ki, na meg meleg, szürke köpenyével. Kedvenc színe a zöld, fõleg a sötétzöld, és a szürke, és általában ezeket is hordja. Sûrû, rõtvörös hajában néha fellelhetõ egy-két levél is, a szigetlakók ezt már megszokták. Szerelmes még sohasem volt, bár vágyik rá, hogy egyszer az is legyen – eddig nem igazán volt rá ideje, és egyetlen egy fiú vagy férfi sem mutatott érdeklõdést iránta. A fentebb említett õsz elf csupán a barátja, és úgy tekint rá, mint egy kislányra, ami érthetõ is, mivel Aislinn 53 éves, az elf pedig legalább kétezerötszáz. Aislinnek barátai sem sûrûn vannak, fõleg a munkatársai, akiket komoly kormányzói tevékenysége után vett maga mellé, és az elf úr, ám olyan, akinek szíve mélyén dédelgetett titkait is elmondja, nincs. Illetve mégis: a kertjében lévõ száz meg száz fa.
Aislinn Venefitia legõsibb uralkodóházának, a Sailaturoknak utolsó sarja. Az utolsó pár kormányzó nem Sailatur, hanem a rivális urakoldóház, Milyar család szülöttei voltak. Mielõtt a kormányzói székbe kényszerült volna, Aislinn gyermek is volt, méghozzá igen boldog gyermek, egy varázsfû-termesztéssel foglalkozó távoli rokonánál lakott, Nyugatvárosban. A varázsfüvek mellett természetesen varázsfákat is termesztett a rokon, így a kislány már igen fiatal korában megtanulta sok varázsnövény nevét és felhasználási módját, majd késõbb, mivel a Sailaturok legeslegtávolabbi rokonai is igen gazdagok, varázslóiskolába adták a leángyermeket, aki cseppet sem húzózkodott tõle, inkább élvezte azt, amikor a társai felnéznek rá, mert új, varázsnövények segítségével elõídézhetõ varázslatokat talált fel. Persze ezek nem voltak komoly varázslatok, inkább olyasmik, hogyha a kardfû leveleire átváltoztató varázst mondunk, könnyebben formálhatunk belõlük kardot, mint például egy botból. Csak a józan eszét használta a lány, dícsérték is eleget, amiért egyre beképzeltebb és beképzeltebb lett, majd, mikor elsõ eminensként kijárta a mágusiskolát, lépett egyet, és pofára esett. Nem ennyire képletesen: miután kijárta a mágusiskolát, és varázsolgatott egy keveset, rájött, hogy ez így eléggé átlagosnak számít, fõleg Kõvárosban, ahol minden tizedik ember(elf) varázsló. Elhatározta tehát, hogy bejárja Venefitiát, és közben fejleszti mágikus képességeit – itt megintcsak segítségére volt az ezüst-õsz hajú, öreg elf, aki sokat magyarázott neki az elfek õsi nyelvérõl, és az ilyen szavakkal lejegyzett szövegekben, varázsigékben lakozó varázshatalomról. Aislinn tehát addig utazott társával, míg véletlenül rá nem leltek a régi kikötõ maradványaira, a sziget északi pontján, ahol sok régi tekercs állt, bennük az elfek lejegyzett gyógyító fõzeteirõl és varázsigéirõl. Két év alatt sikerült végignézni és katalogizálni a tekercseket: a lány fõleg a varázslatról szólóakat olvasgatta, kísérõje pedig a gyógyítással foglalkozókat. Amennyi tekercset csak bírtak, fölpakolta, és Tóvárosba, a sziget tulajdonképpeni fõvárosába utaztak, ahol hamarosan elterjedt a hírük. Négy évvel késõbb Aislinnt meghívták Kõvárosba, ahol a varázslók tiszteletbeli Fõmágusnõnek választották. A lány természetesen megilletõdött és fõleg elképedt, ám nem utasíthatta volna a címet, mert az rettentõ illetlenség lett volna. Ekkor kezdtek az emberek pletykálni róla, és mikor megtudták, hogy vérbeli Sailatur, még élénkebben kezdtek beszélni és álmodozni arról, hogy a Sailatur-ivadék talán helyre tudja állítani gyönyörû szigetük egykori békéjét. Csodával határos módon sikerült úgy a kormányzói székbe ülnie, hogy semmi törvénytelent sem csinált: az akkori uralkodó magába nézett, és rájött, hogy neki voltaképpen karkötõ- és nyakláncfonónak kéne lennie Viridosián, a kormányzó öccse pedig megpróbálta eltenni láb alól Aislinnt, a szakácsnõ azonban véletlenül(?) az õ ételébe keverte a halálos mérget, így a leendõ kormányzó csúf véget ért. A méreg idegméreg volt, és azt mondják, az ebédlõben azóta is szinte hallani a borzalmas kiáltásokat. Hõsünknek mindenesetre volt jó pár álmatlan, majd egész napos alvással töltött hete, mire kiheverte ezt. Mivel mindkét a kormányzó utódjával együtt eltûnt, Venefitia népe egyhangúan Aislinnt választotta kormányzónak, pedig igazából nem is volt egészen Sailatur, mert csak apja volt a nemes elf ház sarja, az anyja egy gazdagabb viridosiai nõ volt. A venefitiai bulvársajtó azóta is elõ-elõhozza a témát, hogy hogyan tudott egymásba szeretni egy hat láb magas elf és egy alig több, mint négy láb magas ember, de ez az õ dolguk, úgyhogy itt inkább nem taglalom. Kormányzóvá választását gyorsan követte lovaggá ütése, így Aislinn végképp elképedt azon, hogy ezt a három címet ilyen korán megszerezte. Pillanatnyilag meg is zavarodott tõle – egyszer például a Tóvárosi Vár fokáról kellett leszedni, máskor a tõrt kiszedni a kezébõl, mert minduntalan öngyilkos akart lenni és állandóan depressziós hangulatban volt. Észhez kellett térnie, mert Venefitia népe erõsen zúgolódott az ellen, hogy kormányzójuk csak ül és csupasz tõrrel a kezében mered a semmibe, és végül a már említett szakácsné ébresztette fel: nyakon öntötte egy tál hideg vízzel, és alaposan leteremtette, hogy mégis hogy képzeli ezt így. Aislinn büszke és bátor, ám az említett szakácsnõt azóta is félve tiszteli, viszont felébredt, elõvette józan eszét, és megszervezte a dolgokat. Kemény törvényekkel helyreállította az emberek és elfek közti békét Venefitián, a tekercseiben leírt gyógyító fõzetekrõl, meg a gyógyfüvek felhasználásáról szóló följegyzésekkel forradalmasította az orvostudományt, és az addiginál nagyobb hangsúlyt fektetett a mágia használatára is.
Aislinn nevének jelentése álom, látomás. Ez azért passzol, mert az anyukája adta neki, aki megálmodta, hogy lánya vörös hajú lesz, és nem hitte el. A ’Nirwastir’ egy ráaggatott név, jelentése kb. Megvágott arc, utalva a lány jobb orcáján fülétõl álláig húzódó sebhelyre, amelyet az egyik túl éles kardfûvel vágott véletlenül, még fiatalabb korában. A Dimidum Mortalis Erus, azaz a Félig Halandó Uralkodó(Úr) arra utal, hogy két évszázada õ az elsõ fél-elf, aki kormányzói posztot tölt be. Venefitia szigetén a fél-elfeknek egyik faj sem örül túlságosan, az elfek szerint túl emberek, az emberek szerint úl elfek, így nem mindegyikük tud beilleszkedni.
Aislinnrõl még azt kell tudni, hogy Tóvárosban lakik, egy nem túl nagy palotában, aminek viszont olyan óriási kertje van, ami kinyúlik a szárazföldre is, és megtalálható benne a sziget klímáját megtûrõ összes ártalmatlan varázs-és nem varázsfa. Még a híres Nevenincs-fa is, amelyiknek levelei állítólag soha sem fonnyadnak el, a Diagnózis-fa, amely elé, ha odaállítanak egy beteg lényt, mindig pontosan megmondja, hogy milyen betegsége van, valamint a Mesemondó-fa, melyhez minden évben egyszer odagyûlnek a kíváncsiskodók, és a fa elmond egy mesét. Még soha sem történt meg, hogy kétszer ugyanazt a mesét mondta: legalábbis kétezerhétszáz éve még egyszer sem. Az így elmondott mesékkel csak egy gond van: nem lehet õket leírni, valami nagyon erõs és õsi mágia gátolja a mese megjelenítését papíron vagy kõtáblán. Ettõl függetlenül ez az év legboldogabb napja, és Aislinnék már azt fontolgatják, hogy kihangosítókat vesznek, hogy minden mesét hallgató tisztán hallhassa a történetet.
rajz... megvan... de majd.. holnap... *kinyúlt*
|
|