|
Post by Anncska on Jul 3, 2006 19:27:58 GMT 1
be kéne gépeljem a szigetem leírását. másik gépen van.
|
|
|
Post by Isobel on Jul 4, 2006 18:20:02 GMT 1
Viridosia
Ahhoz hogy megértsük Viridosia lakóinak jellemét, fontos, hogy némileg jártasak legyünk történetükben. Így hát mielõtt egy szót is szólnék a sziget berendezkedésérõl vagy lakóiról, elõször is a más szigetek által ritkán emlegetett, ámde a viridosiaiak szívében máig élõ történelmükrõl beszélek.
1. Történelem Sok-sok idõvel ezelõtt Viridosia lakatlan sziget volt, melyre józaneszû ember soha nem tette a lábát. Akkor honnan is származik a sziget népe? A megoldás egyszerû, egy másik szigeten éltek. Hajdan Marmoreum apró szigete volt a legpompásabb mind közül. Egyetlen városból állt, hiszen többnek nem is jutott volna hely rajta. A várost hatalmas, gazdagon díszített márványépületek hálózták be. Marmoreum lakói egyedülálló kultúrájú nép voltak, kézmûveseik híre Mavenexvirsum minden szigetére eljutott. De csakis a hírük, mivel egy valamire való marmor polgár inkább meghalt volna, mintsem hogy terveit, tapasztalatát és tudását más szigetek lakóival is megossza. Az itteni emberek egymás között kedvesek és jóindulatúak voltak, ám az idegeneket nem tûrhették, ha nem odavaló tette be a lábát a szigetre, könnyen hat láb mélyen végezhette. Marmoreum szigetvárosában soha nem ütötte fel a fejét a szegénység, a kézmûvesek fényûzõ urakként éltek, gyakran rendeztek fesztiválokat, melyeken azon vetélkedtek, ki a zseniálisabb építész, zenész vagy hogy ki alkotja a legrészletesebb miniatûr szobrot, képet. A szigetnek nem volt kormányzója, mégsem alakult ki anarchia, hiszen a legnagyobb mesterembereket nagyra becsülték, így hát megvolt a vezetõ réteg. Ez a csoport a Céh. A legelõkelõbbnek a Fluctus család számított. Hogy ne kelljen felvenniük a kapcsolatot más szigetekkel, építettek egy saját vízgyûjtõt valamint lakatlan szigetekrõl behozott állatok tenyésztésébe kezdtek. Elzárkózott életük nekik tökéletesen megfelelt, de a többi szigetbõl nemtetszést váltott ki. Fõként a fõsziget, Machinurbum ellenszenvét sikerült elnyerniük, mivel a király sehogy sem tudta bevonni Marmoreumot a szigetek közötti kereskedelmi hálózatba. Persze a többi sziget sem állt melléjük. A fõuraknak szívesen díszítették volna palotáikat drága marmor dísztárgyakkal, sokan a palotáikat is marmoreumiakkal kívánták felépíttetni, de erre nem volt lehetõségük. Az irigység és a szigetváros különcsége – mind politikájában mind kultúrájában – okozta Marmoreum végét. Történt egyszer, hogy a mágikus erõ, mely a szigeteket a levegõben tartja, megrendülni látszott. A mágus, aki a varázslatot végezte, arra kérte a királyt, hogy válasszon öt szigetet, melytõl nem sajnál megszabadulni. A mágus arra számított, a király számtalan lakatlan sziget közül említ majd ötöt, de meglepetésére elsõként Marmoreum neve hangzott el. A mágus beleegyezett a döntésbe, de mivel ellene volt a marmor kultúra pusztulásának, figyelmeztette a kis nemzetet. A vezetést a Fluctusokra bízta, kérte õket, hogy keressenek egy megfelelõ szigetet, melyen letelepedhetnek. A család rábólintott, de a szigetlakók ellenezték az ötletet, úgy vélték inkább a halál, mintsem hogy szeretett szigetüket elhagyják. Végül közös elhatározással – afféle öngyilkossági kísérletként – Viridosia szigetét jelölték meg új lakhelyükül. A mágus beleegyezett, bár látta mire megy ki a játék. Marmoreum népe két nap leforgása alatt áttelepült Viridosiára, majd egy utolsó búcsúfesztivált rendeztek, melyet reményeik szerint a rettegett szárnyatlan sárkánygyíkok szakítanak majd meg. Így is történt, de mégsem egészen úgy, ahogy azt várták. A sárkánygyíkok – és más társaik – valóban meg is jelentek a rendezvényen, de nem azért, hogy a hajdani marmoreumiakat felfalják. Az éles hangú égerflóták megszelídítették a vérszomjas fenevadakat. A marmorokat meglepte az állatok viselkedése, a fõurak pedig még aznap tanácskozni kezdtek. Egyöntetûen megszavazták, hogy innentõl kezdve ezen a szigeten tengetik majd napjaikat, jó barátságot tartanak fenn a hüllõkkel, és ezentúl a dzsungel fáit használják majd építészeti csodáik és dísztárgyaik készítéséhez. Továbbá napirendre került, hogy mely szigetekkel kívánják a késõbbiekben felvenni a kapcsolatot. Elsõ szövetségesükké – a vízhiány miatt – Saxumira vált, késõbb pedig kereskedni kezdtek más szigetekkel is. Kormányzójukká a Fluctus család fejét választották, kinek nevét megtoldották a régi szigetükre utaló Marmorei szóval.
2. Idõjárás Viridosia szigete meglehetõsen hideg lenne, de a fák miatt a hõmérséklet kellemesen hûvösnek mondható. A nappalok és éjszakák változása nem igazán érzõdik a fák között, a viridózok által felszerelt lámpások nélkül éjjel-nappal koromsötét lenne. Esõ gyakran esik, de ebbõl egy csepp sem jut az embereknek, mindet a fák gyökerei szívják fel. A páratartalom nagy, a levegõ egy idegen számára fullasztó lehet, a lakosok számára ez természetes, sõt, azok a viridosiaiak, akik utazásra adják a fejüket, gyakran panaszkodnak a más szigeteken uralkodó száraz levegõrõl, amelytõl egészen kirepedezett a bõrük.
3. Emberek A viridózok alacsony termetû emberek, a legmagasabbak is csak ritkán növik túl a százötven centimétert. Bõrük rendkívül világos, szinte fehér. Alkatuk törékeny és karcsú. Hajuk általában sötétbarna, de nagyon ritkán elõfordul a világosbarna is. Szemük színe változó, leggyakoribb a szürke és a zöld, de elõfordulnak kék és barna szemûek is. Rendkívül mozgékonyak és fürgék. Felfogásuk gyors, gondolkodásuk logikus. Nem áll távol tõlük a ravaszság sem, jó emberismerõk és jó szóforgatók, általában fondorlatosak, Mavenexvirsum szerte elterjedt szólások és közmondások is utalnak ezekre a tulajdonságokra, például „Az esze egy tuloké, de a nyelve viridóz”, vagy „Nem kell ahhoz Viridosiába születni, hogy tudd, hazudik”. A viridosiaiak egymással barátságosak, más szigetek lakóival azonban elég elutasítóak. Bevándorló alig akad, olyan pedig, aki a kellemes élményektõl felüdülve érkezik vissza viridosiai üdülésérõl, akár a fehér holló. Õk maguk sem szívesen utazgatnak, vannak – nem is kevesen -, akik egész életükben nem teszik ki a lábukat a sziget területérõl. Ennek ellenére nem kevés azok száma, aki Viridosiára utazik, hiszen az itteni épületek furcsasága és a sziget varázslatos hangulata sokakat megérint. Ezért az sem ritka, hogy a goromba vendéglátók ellenére valaki akár havonta is ellátogat a szigetre. Az itteni szakmák közül leggyakrabban a gyíkpásztorságot ûzik. A viridosiai ember vérében õrzi ezt a tudományt. A gyíkok különbözõ dallamokra különbözõképpen reagálnak. Ez a mesterség idegenek számára nehezen sajátítható el, az itteniek azonban már öt-hat éves koruktól elkezdenek foglalkozni vele – ráadásul nem is kevés sikerrel. Tisztelik és szeretik hüllõtársaikat és csak bizonyos fajtákat ölnek meg a húsukért vagy a bõrükért. Sok viridóz gyíkpásztorság mellett ûzi a fûszerész szakmát, de vannak olyanok is, akik csak ezzel foglalkoznak. A fûszertudománnyal általában olyan családi vállalkozások foglalkoznak, melyek nem tagjai a Céhnek. Általában nagy kerteket tartanak fenn, melyeket kisebb részekre osztanak és mindegyikben másfajta fûszernövényt termesztenek. Egy ilyen fûszerkertben négy-öt fûszerfajtát termelnek, minden fûszerkertben másmilyeneket. A növényeket a Céh tulajdonában álló feldolgozóüzembe viszik, majd innen kerül forgalomba. A favágók nem tömörülnek csoportokba, közvetlenül a Céhtõl kapják a megbízást. Õk Viridosia legerõsebb emberei közül kerülnek ki, rajtuk kívül a rendkívül kevés betelepült is ezt a szakmát ûzi. Ezeken kívül sok a kézmûves és tervezõ - általában õk is foglalkoznak pásztorkodással - de társadalomban betöltött pozíciójuk miatt rájuk nem térek ki ebben a fejezetben.
4. Társadalmi berendezkedés, politika és kereskedelem Viridosia valamelyest átalakult a többi szigeten elfogadott rendszer szerint, de nem teljesen. A többi szigeten általában a kormányzó az, aki mindenek felett áll, itt azonban a kormányzó mellett a Céh is hatalmas szerepet kap. Néhány kormányzó megpróbálta megszûntetni, de ez csak a legnagyobbaknak sikerült, a következõ uralkodó rendszerint újraalapította, hogy hatalma megerõsítésében segítségére legyenek – itt megjegyezném, hogy a viridózok egymás között valamilyen szinten mindig is megosztották javaikat, épp ezért a totális diktatúra rendszerint csõdbe fulladt náluk. A Céh szerepe az évszázadok során nem sokat változott, ez a szervezet foglalja magába a legnagyobb mesterembereket. A Céhbe bekerülni nehéz, de még ritkább a példa arra, hogy valakit eltávolítottak belõle, hiszen az évezredes hagyományokra visszatekintõ családok büszkén õrzik címüket, igyekeznek, hogy gyermekeik is hasonló jártasságot szerezzenek a kézmûvességben, mint õk. A Céh tartja kézben Viridosia kereskedelmét is, minden áru, ami kikerül a szigetrõl, vagy a szigeten forgalomba kerül, elõször a Céh minõségellenõrzésén megy keresztül. Ha az áru megfelel a Céh elvárásainak, akkor a szervezet ellátja pecsétjével és engedélyezi a forgalomba kerülését. Épp ezért a Viridosiáról vásárlók mindig biztosak lehetnek benne, hogy kiváló minõségû terméket kapnak a kezükbe, ám ha valaki el akar adni valamit nekik, könnyen számíthat visszautasításra, hiszen a Céh a bejövõ árut is ellenõrzi. A Céh két vezetõvel büszkélkedik, politikai vezetõje a mindenkori kormányzó, gazdasági vezetõje pedig a tagok közül kerül ki, õt a többi tag választja meg nyílt szavazással. A kormányzó, ha úgy tetszik neki, új szavazást kérhet a gazdasági vezetõre, de ez rendszerint csak olyankor történik meg, ha az adott uralkodó meg akarja szüntetni a szervezetet. Viridosia fõ kiviteli cikkei a Céh által gyártott dísztárgyak, ezen kívül fát és húst exportálnak. Nagy a kereslet a mesteremberekre is, akiket idõrõl idõre más szigetekrõl is felfogadnak, hogy egy-egy épületet tervezzenek meg, vagy a belsõ díszítésekrõl gondoskodjanak – többek között a machinurbumi Aréna is viridóz tervezésû. Viridosia politikájára mindig is jellemzõ volt egyfajta elzárkózottság. Több uralkodó esetében is megtörtént, hogy se szó se beszéd betiltották a más szigetekkel való kereskedelmet, a bevándorlókat pedig kivégeztették. Ennek ellenére általában ha nem is barátságos, de semleges viszonyt tartanak fenn a többi szigettel.
5. Élõvilág Viridosia teljes területét õsi erdõ fedi. A felszín változó, hegyek és völgyek tarkítják, de az égig érõ fák mindenütt megtalálhatóak. Három lombkoronaszint van, az erdõ sötét és zárt. A párás idõjárás nem kedvez az állatok többségének, ezért a sziget domináns lényei a hüllõk. Minden fajra, amely itt él jellemzõ, hogy közvetlenül nem vesz magához vizet, a szükséges folyadékmennyiséget a táplálékából nyeri ki. Kizárólag ragadozó életmódot folytató állatok nem élnek itt, vagy növény-, vagy pedig mindenevõk. Legismertebb, legveszedelmesebb hüllõ az óriás szárnynélküli sárkánygyík, mely rendkívül intelligens állat. Könyörtelen gyilkos, ám – legalábbis a szigetlakók elmondása szerint – nagyszerû, hûséges társ. Szárnyas rokona jámbor lény, kizárólag növényekkel táplálkozik. Az óriásgyíkok több típusa is megtalálható a szigeten, a viridózok kizárólag ezeket használják élelmiszer-, illetve bõripari célokra. Közülük a legveszélyesebb az ossidolo, melynek mérges harapása pár óra leforgása alatt megöli áldozatát. Az ossidolo marta ember nem túl kellemes látvány, mivel a méreg a csontszöveteket támadja. A csontok nyolc óra alatt szívódnak fel teljesen, de általában már az elsõ három óra alatt beáll a halál.
6. Városok, kultúra és oktatás Mivel az itteniek egy elsõsorban építészettel foglalkozó népcsoport utódjai, természetesen megmaradtak a családi hagyományok, így Viridosia építészete Marmoreuméhoz hasonlóan virágzó és egyedülálló. Lakóházaik hosszúak és kacsúak, a fák között tekergõznek, néhány elemük a fákra épül, másokba beleépítették a fákat. Az egész szigetet égõk sora hálózza be, így oldották meg a nappali világosságot. Éjjelenként a lámpák kétharmada kialszik és félhomály borul egész Viridosiára. Az épületek díszesek, a falakat apró faragott minták hálózzák be. A szigeten több kis falu található, ezek közül három emelkedik ki. Az egyik ilyen a kormányzó városkája, az északi Fulget. Ez a hely a legfényesebb mind közül, itt található a sziget égõinek közel húsz százaléka. A kormányzó palotája a kisváros közepén áll, ez a legcifrább épület mind közül. Általában itt rendezik a fesztiválokat, ünnepségeket. A másik fontos városka a Céh központja, a déli Collihé. Ez a hely valamivel sötétebb Fulgetnél. Itt található a Céh összes intézménye és a központi épület is. Nem messze tõle terül el a harmadik kisváros, Pherein. Itt található a kikötõ, valamint Viridosia egyetlen fogadója is. A bevándorlók többsége is Pherein környékén települt le, ezért a fakitermelõ mûhely is itt található. A kulturális központ Fulget. Évente legalább fél tucat ünnepélyt tartanak, melyeken Viridosia apraja nagyja megjelenik. Ilyenkor felöltik hófehér ünnepi öltözetüket, és együtt mulatnak, körtáncot járnak és zenélnek. Kedvenc hangszereik az égerflóta – minél öregebb annál elevenebb a hangja -, a sárkánydob, mely a téveszme ellenére nem a szárnyas sárkánygyík szárnyának bõrhártyájából készül, hanem ossidologyomrot használnak hozzá, valamint a tökfejlant, ami onnan kapta a nevét, hogy régebben rendszerint a haszontalan mesterségnélküliek játszottak rajta. Fulgetben kerül sor továbbá a kéthetes nyári fesztiválra, melyen a neves mesteremberek versengenek egymással. Az oktatás öt-hat éves korban kezdõdik és az adott falu központjában – mely iskola, kocsma és élelmiszerbolt is egyben – kerül sor. Itt megtanítják õket az alapvetõ ismeretekre, mint írás-olvasás, hagyományok ismerete és égerflóta-használat. Három évig tanulnak itt, majd dönteniük kell, mihez kezdenek. A fûszerész palánták családjuknál maradnak, és náluk tanulják ki a szakmát, a kézmûvesek Collihébe utaznak, hogy a Céh mesterei okítsák õket tovább. A favágók értelemszerûen Phereinbe mennek, a gyíkpásztorok pedig egy gyíktelepre a sok közül, ahol mélyrehatóbban ismerhetik meg a több évszázados hagyományokra visszatekintõ foglalkozást.
|
|
|
Post by Khim on Jul 4, 2006 18:36:08 GMT 1
ezek után én be se merem tenni :Ð
mégis *bátor és fakír*
Saxumira
Bevezetõ, és az idõjárás: Saxumira soha sem az õsi, még fel nem fedezett mûvészeti kincsekrõl, sem a szemet gyönyörködtetõ anyatermészetrõl volt hírhedt. Ha az utazó mégis ebbe a kiszáradt földi paradicsomba téved mit talál? Durva, szürke homokos tengerpartokat, kaktuszt és kiszáradt fûcsomókat, na meg borotva éles hegycsúcsokat, mély szakadékokat. Saxumirát bebarangolni kihívás. Pár mérföldön belül a szintkülönbség akár ezer méter is lehet. A szelíden csordogáló erecskétõl, a gyilkos lavináig akármi a nyakunkba zúdulhat a hegycsúcsok közül. De mintha a sajátos környezet nem lenne elég, Saxumira szigetéhez szeszélyes idõjárás is társul. Elsõként beszéljünk a csapadékról. Az év felében esik az esõ. Ez nem lenne tragédia, de mivel Saxumira nagy része szikla, a lezúduló csapadék évente többször is rengeteg kárt okoz. Szerencsére valamilyen szinten sikerült a lakosoknak orvosolni a problémát nagy vízgyûjtõmedencékkel, de áradások a mai napig is elõfordulnak. A rengeteg csapadék és váltakozó hõmérséklet miatt Saxumirát sûrû ködfelhõ veszi körül. Nem egy utazó vesztette úgy életét, hogy a felhõn keresztülrepülve belécsapott egy villám. Az évszakok között is hatalmas különbség van. Virágok, és szénanátha helyett a tavasz metszõ szeleket, a tengerparton homokviharokat hoz, és töménytelen csapadékot. Ezután következik a nyár. A perzselõ napsütés gyakorlatilag lakhatatlanná teszi a szigetet. A sziklák gyorsan felmelegednek a tûzõ napon. Ha nyáron dézsákkal és hordókkal rohangászó õslakosokat fedezünk fel, ne lepõdjünk meg. A tavasszal felhalmozódott rengeteg csapadékot ilyenkor a lakosok az utak és a házak hûtésére használják. Viszont ha lemegy a nap sehol másutt nem tapasztalható kellemes éghajlat van a szigeten. Az áradások õsszel fordulnak elõ, amikor akár két-három héten keresztül is szakadatlanul esik az esõ. Télen pedig jócskán fagypont alatt van a hõmérséklet. A hegyek között akár mínusz 30-40 fok is elõfordulhat. Gyakori a jégesõ ebben az évszakban.
A sziget története: Saxumirán 4-5 ezer éve jelentek meg az elsõ telepesek mikor a sziget még a vízen és nem a levegõben úszott. Az elsõ ezer évben csupán a sziget legdélibb csücskén voltak képesek aprócska faluk a fennmaradásra. Késõbb fokozatosan települtek egyre északabbra, közben az õslakosok teljesen alkalmazkodtak a szeszélyes idõjáráshoz. Teljesen önellátóvá váltak és megszakítottak minden kapcsolatot a többi szigetel. Alig négyszáz éve a telepesek új hulláma jelent meg a szigeten. Az õslakosoknál jóval fejlettebb bevándorlók könnyû szerrel igába hajtották a bennszülötteket. Ettõl kezdve Saxumra egyetlen feladata a szigetek és a betelepültek ellátása volt. És máig is az.
Városok, és társadalomszerkezet: Egyedül a déli részen, ott is a sziget peremén a legelviselhetõbbek az idõjárásbeli viszonyok. Saxumira három legjelentõsebb városa mind a déli részen épült, és mind egy-egy kikötõt fog közre. Középen Saxumira fõvárosa, Alcis rei található. A város kikötõje fogadja az utazókat, és a csomagjaikat. Alcis rei gyakorlatilag a sziget "kulturális" központja. Közvetlenül a kikötõ mellett található a Szobor Park, és Saxumira egyetlen oktató intézménye. A város nem csak kulturális központ, Saxumira "krémjének" is lakóhelye. A város egészét hatalmas paloták, és néhány szórakozóhely teszi ki. A szigeten két szélsõséges társadalmi és etnikai réteg van. A fizikai munkát végzõ õslakosok, és a töredéknyi fõleg kereskedelemmel foglalkozó bevándorló. Az õslakosok száma több százszorosa a betelepültekének, mégis igen ritka, hogy egy is a magasabb társadalmi réteg tagjává váljon. Az õslakosok puritán körülmények között többnyire kis bányász, kõfejtõ falvakban élnek. A gazdagabb társadalmi réteg a három városban hatalmas, rusztikus kõkastélyokban él. Többnyire a kõfejtõk, bányák, vagy feldolgozó üzemek tulajdonosai. Esetleg a nyersanyagot szállító teherszekerek tulajdonjoga van a kezükben. Alcis rein kívül még kettõ város van a szigeten. Industria, és Onus. Mindkettõ iparváros, és csaknem egészét a gyárak, a feldolgozó üzemek és a munkások lakóhelyei teszik ki. A két városhoz egy-egy kikötõ is tartozik ahol szekereken küldik tovább az árukat más szigetekre. A két városnak a fõ feladata gyakorlatilag a nyersanyagok szállításra való elõkészítése. Mindkét város kimeríti a ronda fogalmát. Míg Alcis reinél az esztétikumra is törekedtek a másik két városnál csak a praktikusságra fektettek hangsúlyt. Helyi ismeret nélkül képtelenség kiigazodni a kanyargós kisutcákon. Industria például egy szakadék köré épült és a munkások a meredély falába vésett lakásokban élnek. Mint ahogy a szépségre, a higiéniára sem ügyelnek kellõképpen a lakosok, pedig nyáron a fülledt meleg levegõ remek táptalaja egyes betegségeknek. Szerencsére az õslakosok rendkívül ellenállóak, több mint ötven éve egyetlen járvány sem ütötte fel a fejét a szigeten.
Áruk, áruszállítás: A borzasztó adottságok ellenére mégis megtelepedtek a szigeten. Erre igen egyszerû a magyarázat. Saxumira kemény sziklarétege alatt hatalmas mennyiségû színes és nemes fém található, ráadásul a sziget az adottságai miatt egyetlen nagy vízgyûjtõként használható. Többek közt ezen okokból telepedtek meg a szigeten több ezer évvel ezelõtt. A sziget közepén több száz év alatt egy hatalmas vízgyûjtõt alakítottak ki az õslakosok. A tó közepén most a kormányzó kastélya lelhetõ fel. Tévedés ne essék, a kastély nem a vízen lebeg, a tó közepén mesterségesen egy szigetet hoztak létre, amelyhez egyetlen gigászi híd vezet. Ez a kormányzó lakhelye, ezen kívül még egy lakása van Alcis reiben de az év nagyobb részét itt, a nagy víztároló közepén tölti. A hatalmas víztárolót szabályos idõközönként lecsapolják, a tiszta vizet hordókba töltik majd szekereken küldik tovább más szigetekre. Dolus de Lapis Prudens kormányzó uralkodása alatt több új tavacska is jött létre körbe a víztároló körül ahol haltenyésztésbe fogtak a tavakat környezõ falukban. A mai napra Saxumira szerte a legelterjedtebb étel a hal lett (a tulokhús mellett). A mostoha körülmények miatt különösen ellenálló halfajták alakultak ki, bár az ízük (a bevándorlók szerint) pocsék. A szigeten több száz kis és nagyobb kõfejtõt mûködtetnek viszonylag közel még a városokhoz, a sziget lankásabb részein. A fõ kiviteli árucikk a kõ. Általában egy-egy kõfejtõt kis települések, falvak veszik körül ahol a munkások élnek. Az emberek kõbõl épült kis, egy-két szobás házakban, vagy a sziklába vájt lakásokban élnek, az áradások miatt magaslatokon. Minden faluhoz tartozik még egy templom, és egy kocsma. A bányák már a hegyek között vannak. A meredek hegyoldalak és a szeszélyes idõjárás gyakorlatilag lehetetlenné teszi az életet, mégis léteznek bányászfalvak. Az õslakosok szívóssága kapóra jön, és bár ez az éghajlat már számukra is megterhelõ, és a kockázat is jóval nagyobb a bányabér jóval magasabb, a kõfejtésért járó fizetségnél. Saxumira szigetét behálózzák a folyók, patakok. Ezek nélkül a hatalmas kõtömbök, és a kitermelt fémek szállítása hónapokba telne. Szerencsére a folyamok olyan szélesek hogy az árukat egészen a két iparvárosig le lehet úsztatni. természetesen, mint saxumirán mindennek, a folyóknak is nem csak elõnye van. Az áradások alkalmával lezúduló hihetetlen mennyiségû vizet még a sziget legszélén Industriában és Onusban is megérzik, ilyenkor az áruszállítás szinte lehetetlen. Innen hatalmas szekereken szállítják tovább a nyersanyagot. Mégsem ez a legveszélyesebb mesterség a szigeten. A borotvaéles bércek között száguldó kis hegyi patakokban leledzik Saxumira legnagyobb kincse. A kristályok, melyek elengedhetetlen kellékei a mágiának. Egyes szóbeszédek szerint mágikus képességû tavak is alakultak ki a hegyek között, melyek természeti szépséggel, erõvel, egészséggel ruházzák fel a bennük megmártózót. A patakokat elérni rettentõ veszélyes, a gyakran fagypont alatti hõmérséklet, a hóviharok, és Saxumira vadvilága mind akadályozzák a kristálytok megszerzését. Csak a legszívósabb õslakosok képesek feljutni a kis hegyi patakokhoz és onnan élve visszajutni.
Az emberek: Saxumira elõkelõire jellemzõ a pompa. Házaikat viridosiai bútorokkal, könyvespolcaikat elf kódexekkel töltik fel. Imádják a drágaköveket, az ezüst és arany ékszereket. Amilyen szürke és kopár a kastélyok külseje olyan impozáns fényûzõek belülrõl. E mellett szenvedélyükké vált más szigetekrõl származó kisállatok tartása, ami további mértéktelen kiadásra sarkallja õket. A sziget nem dúskál szórakozóhelyekben, ezért gyakran tartanak fényûzõ ünnepélyeket. Ha végleg megunták a szigetet és a pocsék idõjárást, elutaznak Exigusiára és ott eltöltenek pár hetet, a kormányzó is gyakorta így tesz. Csak néha lépik át Alcis rei határát akkor is, hogy ellenõrizzék a kitermelést vagy meglátogassanak pár gyárat. Mivel fõleg bevándorlókból állnak rendkívül változatosak akármilyen testalkatú, hajú bõrû elõfordul közöttük, Alcis rei lakossága rendkívül vegyes. Számuk az utóbbi idõben megnõtt, háta a kormányzó új intézkedéseinek, amivel még inkább felvirágoztatta a szigeten a kereskedelmet. Saxumira egyetlen oktatási intézménye híres az oktatók engedékenységérõl. Mivel a tanulók fõleg milliomos kereskedõk vagy gyártulajdonos csemetéi a tanárok hajlamosak szemet hunyni néhány kihágás, szemtelenség, vagy rossz jegy felett. Az iskolában az elsõ négy-öt évben alapvetõ dolgokat tanítanak, mint olvasás, írás, számolás, harcmûvészet. Ezen kívül hatalmas figyelmet fordítanak a kereskedelmi képzésre. Általában hét évesen kezdõdik a képzés, de a bevándorlók szabadon eldönthetik, mikor adják csemetéjüket az iskolába be. Az alapképzés öt évig tart, és tíz-tizenkét évig, ha a gyerekek az öt elemi után egy speciális szakon tanulnak tovább. Ilyenek a szobrászat, az ékírás, és az építészet. Az õslakosok helyzete egészen más, falvakban vagy a két iparvárosban tengetik mindennapjaikat, általában durva szövésû vászonruhákat, és kígyóbõrbõl készült sarukat viselnek. A bõrük fehéres-szürkés, a szemük egészen világoskék, néha zöld de az elég ritka. A szõke, néha egészen fehér. Gyakori köztük az albínó. A testalkatuk erõteljes, a válluk széles, zömökebbek az átlagosnál. A magasságuk nagyon változatos. Akár két és fél méteresre is megnõhetnek, de elõfordul közöttük másfél méteres is. Az analfabétizmus mindennapos, mivel egyetlen iskola van a szigeten, az is az elõkelõk gyerekeinek épült. Kutatók szerint az értelmi képességeik nem haladják meg az átlagos értéket, bár az is lehet, hogy csak a mûveletlenség hiánya miatt tûnnek az átlagosnál butábbnak. Rendkívül földhöz ragadtak, az esõ istenén kívül más istenséget nem fogadnak el. Könnyen dühbe gurulnak, agresszívek. Sajátos tájszólást beszélnek, ami elsõ hallásra fület sértõ, viszont könnyen megtanulható. Hiába kövek és sziklák között nõttek fel rettentõ kíváncsiak, ami gyakran kellemetlen, mert kíváncsiságuk türelmetlenségükkel társul. Házaik berendezése szegényes, legtöbb idejüket a szabad ég alatt töltik. Egyhuzamban több tucat mérföldet is tudnak gyalogolni, jól értenek a hegymászáshoz, és sokan úszni is tudnak. Mivel Saxumirán igen szegényes a választék az ételek között az õslakosok könnyen allergiásak lehetnek más behozott gyümölcsökre, gabonafélékre. Jó pár õslakos szénanáthás, csak ezt soha életében nem tudja meg.
Politika: (fujj, fujj) Saxumira szigetén mindent a pénz dönt el. A sziget tanácsának tagjait a legnagyobb vagyonnal rendelkezõ tulajdonosok alkotják. Általában ebbõl a tanácsból választják meg a sziget kormányzóját. A tanács hozza létre a törvényeket, a kormányzó eldöntheti, hogy érvénybe léphessenek a törvények vagy nem. A legbefolyásosabb emberek fõleg a kereskedõk közül kerülnek ki a külpolitikába a kormányzónak gyakorlatilag alig van beleszólása. De mivel a legtöbb tulajdonnal õ rendelkezik valamilyen szinten mégis tudja befolyásolni a kereskedelmet, és a külpolitikai viszonyokat.. A belpolitikába annál több. A közös kasszából, melybe minden tulajdonos család köteles egy megadott összeget befizetni, finanszírozzák a nagy építkezéseket, és területformáló tevékenységeket. Legutóbb a halastavakra áldoztak nagy összegeket. Ezen kívül nem jellemzõ a szigetre az összefogás. A birtokosok, mint kiskirályok uralkodnak a gyáraik és munkásaik felett, csak a tanács és a közös kassza utal némi összefogásra a tulajdonosréteg között. Közel négyszáz éve kezdett el a sziget kereskedni, mára már Saxumra legnagyobb bevétele a nyersanyag kivitelbõl származik. Legfõbb vásárlója Machinurbium. A fõszigetre töménytelen mennyiségû színes és nemesfémet, követ, és vizet szállít. Cserébe technikai felszerelést, és Agroriumról élelmiszert kap. Második a rangsorban Viridosia. A fémek, kövek és vízért cserébe innen fát, és a gazdagabb rétegbe tartozók egzotikus bútorokat, fûszernövényeket vásárolnak. Harmadik Venefitia, mellyel az orvosságok miatt tartják a kapcsolatot és cserébe fémeket és követ adnak. Exigusia szigetére fõleg nyaralni járnak, és egzotikus ételeket vásárolnak szintén a gazdagabb rétegekbõl.
Állatok, és növények: Saxumira élõvilága igen különc, köszönhetõen a szélsõséges idõjárásnak. Az összes állatra jellemzõ a szívósság. Télen a hidegvérû állatok téli álmot alszanak, ilyenkor Saxumira egészen kihaltnak tûnik. Nyáron viszont meglepõ életet tapasztalunk a kopár sziklák között. Kifejezetten veszélyes ilyenkor Saxumira vadonjában sétálgatni. Madárból alig egy tucatnyi faj fedezhetõ fel a szigeten, ebbõl a fele repülésképtelen. Ez többek közt a gyakori szélviharoknak köszönhetõ. Az a néhány madárfaj is fõleg a három város hulladékán él és a tetõk alá fészkel. A rádamahos a legelterjedtebb. Ez a madár akár kétméteresre is megnõ, a szárnyai apró karmos kezekké módosultak. Rettentõ gyors, és szívós madár. Húsevõ állatok, általában 10-20 fõs csapatokban portyáznak, magányos utazókra gyakran rátámadnak, de a falvakat általában elkerülik. A pár madárfajon kívül fõleg gyíkok, kígyók alkotják a sziget élõvilágát. Emlõsök közül csak néhány rágcsáló honos Saxumirán, és a hegyi tulok, a lakosság egyetlen emlõs haszonállata, aminek húsát elõszeretettel fogyasztják az õslakosok, és bélelik a szõrével a kabátjaikat. Gyíkok közül a hegyi óriás varánusz nem szelídített fajtája az egyik legveszedelmesebb. Ez a lény 6-8 méteresre nõ de láttak már tíz méteres példányt is. Szerencsére ritkán hagyja el a hegyeket. A legelterjedtebb hüllõ a szigeten a domitor kúszógyík. Ez az állat egy méteresre is megnõhet, igen lomha, elõszeretettel sütkérezik a part menti sziklákon. A húsa egy bennszülött számára ehetetlen, egy bevándorlónak pedig erõsen mérgezõ, viszont a bõre igen értékes. Az õslakosok belõle készítik a sarújukat, a bevándorlók pedig elõszeretettel vonják be a táskáikat és bútoraikat a gyík bõrével. Egyik vonzereje hogy minden szögbõl más színûnek látszanak a pikkelyek. Ezen kívül még számos mérges, és teljesen ártalmatlan kígyófaj lelhetõ fel a szigeten. Pár õslakó külön ezeknek a hüllõknek a vadászatával és a bõrük lenyúzásával foglalkozik. Még számottevõ a rovarok jelenléte a szigeten. A leggyilkosabbak az óriáshangyák, amik nevükhöz hûen 5-10 centiméteresre megnõnek, a bolyuk pedig két méter magas is lehet.
kövezzetek meg
|
|
|
Post by Anncska on Jul 4, 2006 19:47:44 GMT 1
húúúú az ijesmi nekem csak holnapra lesz meg. egyébként nagyon klasszak. ;D
|
|
|
Post by Isobel on Jul 6, 2006 18:56:26 GMT 1
tettem pár helyszínt viridosiába akit érdekel megnézi akit nem az neeem. majmég persze lesz.
|
|
|
Post by Anncska on Jul 7, 2006 9:19:30 GMT 1
Venefitia földrajzi jellegzetességei
Venefitia tengerbõl való kiragadásakor az északi rész egy kicsit megemelkedett, így a folyók és patakok északról délre folynak, északon hidegebb is van, meg minél északabbra megyünk annál több a fenyõ és annál kevesebb a lombhullató fafajta. Délen ezzel ellentétben tölgy-, akác- és hasonló erdõkbe botlik az ember (meg az elf), melegebb van, és esõ esik, nem hó. Igaziból hó csak a hegyekben esik, még a fenyvesekben is esõ szokott esni, kivéve a hideg évszakot(tél, 3 hónap), amikor is egész Venefitia örvendhet a hónak, korcsolyázhat, szánkózhat, meg ilyenek. A sziget éghajlata átlagosnak mondható, négy évszak van: a fentebb említett tél(hrívë), tavasszal(tuilë) minden rendesen kivirul, nyáron(lairë) kellemesen meleg van, ritka a nagy hõség, õsszel(yávië) minél délebbre megyünk, annál nagyobb avarban járunk, aztán az avar rohadni kezd, ám a venefitiai fák furcsa jellgzetessége, hogy a bomló avar nem kellemetlen, gyomorforgató szagot hagy maga után, hanem nem túl tömény, leginkább a friss, esõáztatta föld illatához hasonlót, melyet megérezve minden nem-venefitiait különös hangulat kerít hatalmába, valami furcsa szomorúság. A venefitiaiak ezt már megszokták, szinte vérükben van az ellenszer, ám sok Machinurbiumi költõ meg pár Viridosiai festõ, szobrász vagy zenész látogat ezért õsszel Venefitiára, hogy itt írhassák meg szomorú hangvételû verseiket, dalaikat, itt festhessék képeiket, stb. Mindazonáltal Venefitián a hõmérséklet soha sem megy huszonöt fok fölé, télen viszont akár mínusz negyven is lehet – ilyenkor a lakosság bezárkózik, és sûrûn égeti a drága venefitiai, vagy a még drágább viridosiai fát. A bölcsek még nem találtak magyarázatot arra, hogy miért pont Venefitia ennyire hideg, egyes feltételezések szerint a szigetet körülölelõ õsi mágia miatt, mások azt mondják, azért mert jóval magasabban lebeg a többi szigetnél.
A tavak
Venefitián négy nagy tó van, és sok kicsi. A négy nagy tó az Északi-tó, a Bükk-tó(nyugaton), a Tölgy-tó(délen), és a Nagy-tó, mely mind közül a legnagyobb. A Nagy-tavon kívül egyik sem különlegesen érdekes, mindegyikben élnek halak és varázslények, a Nagy-tóban azonban – talán mérete miatt – sellõk is. Így emellé a tó mellé nem épült város, viszont a sellõk segítségével sikerült kiépíteni egy jól mûködõ öntözõrendszert, mellyel a Búzaváros melletti földeket öntözik, mivel az a sziget egyetlen olyan része, ahol alig esik az esõ.
A hegyek
Két hegység van Venefitián – Az Északi- vagy Hideg-hegység és a Délnyugati- vagy Meleg-hegység. A hegyek nem észvesztõen magasak, nincs egy ötezer mérföld magas csúcs sem, ám mégsem érdemlik meg a ’domb’ kifejezést. A Hideg-hegység nyilvánvalóan északi fekvésérõl kapta a nevét, ezen kívül itt élnek a komor, elzárkózó elfek, akik elmenekültek a városokból, mikor az emberek elõször betették a lábukat Venefitiára. A Meleg-hegység nevét a sziklák közt megbújó melegvizû forrásokról és tavakról kapta, melyek közül egynéhány gyógyító hatással is rendelkezik. Tóváros, Kõváros és Nyugatváros innen kapja a melegvizet, ami minden házba be van vezetve. A melegvíz mélyen a föld alatt lévõ mágikus csöveken és csatornákon keresztül jut el a városokig úgy, hogy közben ki sem hûl, és laboresiai szakemberek segítségével megoldották azt is, hogy valahányszor egy lakásban megengedik a csapot, a víz maximum egy percen belül elkezd folyni belõle. Flóra és Fauna
Venefitia növényvilága meglehetõsen gazdag, itt találni a legtöbb növényt az öt fõsziget közül – elsõsorban mindenféle fafajtát, bár némelyiket csak a sziget legeldugottabb helyein, például magasan a hegyekben, vagy a két nagy erdõség valamelyikének mélyén. A két erdõség – a Nagy Északnyugati-Erdõség és a Nagykeleti-Erdõség fekvésükrõl kapták a nevüket. Szinte semmiben sem különböznek egymástól, legfeljebb a bennük lévõ fák fajtabeli különbségeiben, és abban, hogy a Nagy Északnyugati-Edõségben sokkal több a mágikus fafajta, innen került a kormányzó kertjébe a híres Nevenincs-fa és a még híresebb Mesélõ-fa, még mag korában. További növényleírások a nemsokára megjelenõ Venefitiai Varázsfajok Kódexében. (hamarosan megírom, most nincs idegem százféle fát és egyéb növényt kitalálni) A sziget állatvilága sem túl szegényes, bár fõleg mérsékelt égövi erdei állatok vannak, nyulak, szarvasok, pockok, hermelinek, mókusok, õzek, borzok, meg a többi. A hegyekben farkas, medve, kõszáli kecske, szóval értitek. Ezenkívül rengeteg mágikus faj, a legnagyobb zöldsárkánytól a legapróbb erdõpilléig. Ezekrõl szintén a Venefitiai Varázsfajok Kódexében esik majd szó.
Venefitia városai
A rejtett városban harcot tanítanak, nagy a fegyelem. Aki a városba lép, annak meg kell esküdnie, hogy senkinek sem mondja el, hol található a város(a lakók kissé paranoiásak), ezért szinte senki sem tudja pontosan a város pontos helyét. A térképen csak körülbelül van meghatározva a holléte. A rejtett városban különleges harcmodorokat lehet tanulni: íjászatot az elfek hosszúíjaival, tõrdobálást és ikerkardokkal való harcolást.
Fenyõfalu jelenti az összeköttetést a rejtett város és a sziget többi része között, pl. ha rokonod van a rejtett városban, és levelet írsz neki, Fenyõfaluba küldöd az üzeneted, és õk majd eljuttatják a címzettnek. A falu nevét onnan kapta, hogy minden épülete fenyõfából készült, és a kertekben is, meg a falu körül is mindenütt fenyõk és más tûlevelûek találhatók, lombhullató fák nem.
Búzaváros mellett terem meg a szigeten csupán a búza, és itt termesztik az igen szárazságkedvelõ növényeket is, például a krumplit és a kukoricát, már amennyi megterem. A várostól északra, a dombos-homokos vidéken – csupán hobbiból – szõlõtermesztéssel foglalkoznak a lakosok, innen a pincéikben hordószámra álló varázslatosan finom venefitiai bor. Búzavárostól nyugatra, a Nagyfolyón túl gyümölcsösök is vannak, itt teremnek az elfogyasztásra szánt varázsgyümölcsök: a dió méretû cseresznye, a színváltó szilva, alma és barack (mely hol zöld, hol a gyümölcs érett színe), meg a többi.
Nyugatvárosban és környékén termesztik a legeslegtöbb gyógy-és varázsfüvet, meg itt folyik fõleg a fakitermelés (persze módjával, mert a szigetlakók nem akarják kiirtani szeretett erdeiket), és a legtöbb venefitiai dísztárgyat is itt készítik. Mondhatjuk úgy, hogy ez a sziget ipari központja.
Kõváros a mágia fellegvára, itt laknak a sziget legjelentõsebb varázslói, kivéve természetesen a fõmágusnõt, aki csak havonta egyszer látogat ide, egyébként mindig Tóvárosban található meg. Azt mondják, Kõvárost nem építették, hanem egy hatalmas erejû mágus ’emelte ki’ a földbõl – meglátván a sziklás területet, jópár varázsige elmondása után botjával azokra a helyekre mutatott, ahová épületet kívánt, és az egyszerûen kiemelkedett a kõbõl, majd a többi rész szépen lesimította úttá és egyéb dolgokká, például csatornarendszerré a város alatt. Kevés kert van a városban, úgy is lehet mondani, hogy csak a fõtéren, és ott is igen kevés. Csupán egy varázsnövény, a kövönfutó él meg itt, amelynek az a furcsa tulajdonsága, hogy nem hajt virágokat, és levelei is ritkán vannak, viszont nagyon szép mintákat rajzol ki, ezért hagyják az épületeken felfutni. Csak öntözni kell, és a szerkezete is olyan, mint a kõ, tehát amikor felfut a házakra, azt a hatást kelti, mintha az épület része lenne. A növény Kõvároson kívül csak Tóvárosban található meg, a kormányzó kúszónövényekkel telefuttatott palotájának tornyán a kövönfutó virágzó változata is megtalálható.
Tóváros a sziget kultúrális és adminisztratív központja, azonkívül a legszebb, ám nem a legnagyobb város(ez ugyanis Nyugatváros). Szinte teljes egészében a Tölgy-tó fölé épült, erõs, Saxumirán faragott kõoszlopokra, melyeknek megrengetéséhez legalábbis tíz sárkány ereje lenne szükséges. A város vízszint feletti része hasonlóan lenyûgözõ, elf építészeti csodákkal és bámulatos tervezéssel készült: mennél beljebb haladunk, az épületek annál magsabbak, és szinte minden épület tetejére fellehet mászni, így, ha megtámadják a várost, az épületek tetejérõl íjászok lövöldözhetnek, és nem találják el kintebb lévõ társaikat. Az elf építészetre egyébként a kecses vonalak és a hatalmas, csúcsos tetõ, a kerek tornyok és a magas házak jellemzõek, hiszen maguk az elfek is valóságos égimeszelõk, legesleglalacsonyabbjuk is 170 centi. Tóvárosban számos fontos és szép épület található: a Bálterem, a Legfelsõbb Mágia Tornya, melynek teteje a felhõkbe vész, és Aislinn fõmágusnõ palotája. A Bálterem ad helyet a minden három hónapban egyszer megrendezett Évszakünneplõ Bálnak, amit a venefitiai nemesség rendez, ám bárki bemehet, ha van báli ruhája, amire valami olyan van hímezve, ami az aktuális évszaknak megfelel – nyáron gyümölcs, búza, õsszel színes falevelek, télen hópelyhek, tavasszal virágok, stb. A Legfelsõbb Mágia Tornyában ezer meg ezer szoba van, ám egyikbe sem lehet bemenni, mert egy õsi varázslat mindegyiket szorosan zárva tartja. A folyosók ablakaiból viszont lenyûgözõ a kilátás, ezért sok turista mássza meg a csigalépcsõt. Tóváros mellett található a Kikötõ. A város különlegessége még a Bárdok Iskolája, ahonnan a kevésbé éles fülûek is mindig meghallják a kihangzó, andalítóan szép zenét. Venefitia lakosai
Az elfek
Az elfek kétségtelenül Mavenexvirsum legkecsesebb és a természethez legközelebb álló teremtményei. Fizikai tulajdonságaik: Az elfek magasak – a százhetven centi alatti elf ritkaság, ám a kétméter tíz feletti is. Vékonyabbak, mint a legtöbb ember, sõt, pocakos elf N-I-N-C-S, fél-elf sem. Mozgásuk kecsesebb, és hangtalanabb, mint a percéletûeké, hangjuk lágyabb. Az emberekhez képest mérhetetlenül hosszú ideig élnek, a legöregebb élõ elf kétezer-négyszázhuszonhét éves. Természetesen fejlõdni is lassabban fejlõdnek, mint az emberek, felnõttnek körülbelül kétszáz éves koruk után számítanak. Arcvonásaik is mások, mint az embereké, hangsúlyosabbak, szemük általában kék, szürke, vagy zöld, barna szemû elf nagyon ritka. A hajuk szõke(ezüstszõke, aranyszõke, platinaszõke) vagy fekete. AZ ELFEK KÖZÖTT NINCSENEK VÁMPÍROK! Meg egész Venefitián nincsenek! Nincsenek! Nincsenek! Nincsenek! Arcbõrük olyan, mint az embereké. Megbetegedni ugyanúgy megbetegszenek, mint az emberek, bár a fejlett venefitiai orvostudomány következtében elég hamar felgyógyulnak. Az egyetlen betegség, amit nem tudnak gyógyítani még a venefitiai orvosok sem, az az influenza. A betegeknek tanácsoljuk, hogy igyanak sok folyadékot, és maradjanak otthon, amíg el nem múlik a betegségük. Venefitián minden tavasszal, amikor megenyhül az idõ, borzalmas influenza-járvány söpör végig, így szinte mindenki otthon ül és fújja az orrát – szerencsére a venefitiai influenza egy hét alatt elmúlik, ebben az egy hétben azonban szinte megbénul a sziget. Jellemük: Az elfekre jellemzõ a nyugodtság, hidegvérûség, a becsületesség(szinte sohasem hazudnak), és az emberekkel szembeni enyhe felsõbbségérzet. Mindenek felett imádják a természetet, és a fákat – ha egy erdõben meglátunk egy elfet, aki fától-fáig rohangál és mindegyiket megöleli, esetleg az erdõben danolászik, ne lepõdjünk meg. Tulajdonképpen minden elfnek két oldala van, az egyik, a danolászós, amikor az elf elf dalokat énekel a természetrõl és a vidám életrõl, a fák között táncol és efféle haszontalan doglokkal tölti az idejét, a másik oldaluk a komoly, amikor bölcsek, jó az ítélõképességük és végtelenül türelmesek. Persze az elfek mindezen jó tulajdonságuk mellé(bölcsek, kecsesek, sokáig élnek, stb.) kapnak pár rossz tulajdonságot is. Hiányzik belõlük az a láng, az akarat, hogy megváltoztassák a világot – jó nekik az így is, megtanultak együtt élni vele. A kérdésekre általában nem válaszolnak egyenesen, nem szeretnek beleszólni mások életébe, csak ha úgy látják, hogy az nagyon rosszul megy, és akkor is óvatosan, tapintatosan. Továbbá alig érdekli õket, mi van a többi szigeten, és csöppet sem nagyravágyóak. Gyengébbek, mint az emberek, mind fizikailag, mind érzelmileg, és evésbé kitartóak. - Persze akadnak kivételek közöttük, mert az erõsíti a szabályt. – Ami alól nincs kivétel: minden elf füle hegyes.
Az emberek[/u]
A venefitián élõ emberek nem sokban különböznek a normális embertõl, talán abban, hogy, akárcsak elf társaik, magasabbak, mint a többi szigeten élõk, a nõk 165, a férfiak 180 centi feletti magasak. Közöttük már akadnak pocakosak, ám igen kevés, csupán a nemes réteg gyermekei, akiknek ujjukat sem kell mozdítaniuk, hogy a sült dodómadár a szájukba repüljön. (Ez egy venefitiai szójárás. A dodómadár egy furcsa venefitiai faj, hatalmas csõrrel és esetlen járással, repülni nem tud, tollai fehérek. Azt mondják, igen finom a húsa, ám a kormányzó betiltotta a vadászatot, mivel a faj esetlensége miatt amúgyis a kihalás szélén áll.) A venefitiai emberek szinte mindegyike barna vagy szõke, nagyon ritka a vöröshajú, bár elõfordul. Bõrük normális, néha fehér, szeplõkkel, szemük akármilyen színû lehet. Minden venefitiai vérében van a másokkal szembeni enyhe nemtörõdömség: „Hogy mi van másutt, nem érdekel, míg itt nálunk a madár énekel, felõlem pusztulhat minden sziget, megölhetnek akárkiket, csak adják az istenek, hogy Venefitia, e legszebb hely mindközül, Melynek láttán lelkem mindig örül, El ne pusztoljon sohasem, Míg él és ver kis szívem!” (egy részeg venefitiai ember költeménye – a feldühödött elfek nem sokkal azután, hogy elszavalta, a lábánál fogva fellógatták egy fára, és elmagyarázták neki, hogyha nem lenne más sziget a világon, rövid idõn belül éhenhalnánk és nem lenne, mit viseljünk. Azóta sem látott senki elfet olyan idegesnek.) A venefitiaiak, fõleg a nemesség, hajlamos hosszú, unalmas, és magasztos beszédekbe bocsájtkozni, ám ezt általában a legjobb szándékkal teszik. Szeretik a dalokat, verseket, amikben gyönyörû szigetüket, az erdõket, a természetet, vagy a csillagokat dicsõítik.
A fél-elfek
A fél-elfek a két faj között állnak, egy elf és egy ember szerelmébõl születneek világra, és a két faj tulajdonságai keverednek bennük – hogy hogyan, igen nehezen mondható meg. Ami a legöbb fél-elfre jellemzõ, az az, hogy nagyon szeretik a természetet, nagyravágyóak, valami maradandót szeretnének alkotni a világban – ez vagy sikerül nekik, vagy nem. Egy fél-elfet vagy dícsér a környezete, vagy szimplán megtûr, vagy utál. A fél-elfek általában rendkívül nyughatatlanok, hacsak nem erõsebb bennük elf vérük, és nem hûti le õket.
A rejtõzködõ elfek Mint már említettük, a Hideg-hegységben élõ elfek rejtõzködnek többi társuk, és legfõképp az emberek elõl, így igen nehéz rájuk akadni: fogalmazhatunk úgy is, hogy embernek teljességel lehetetlen(még a legszerencsésebbnek is), elfnek pedig legalábbis egy nagyonnagyhatalmú szerencse.amulett kell hozzá. Ezek a teremtmények a rejtõzködést lyan tökélyre fejlesztették – ehhez mágikus képességeik is hozzájárultak – hogy halandó szem nemigen veszi õket észre, és elf szem is alig-alig. Bõrük zöldes árnyalatot öltött és elsötétült, így könnyebben láthatatlanná válnak a sûrû fenyõerdõkben, ruháik is barna-zöldek, beszédük pedig ahhoz hasonlatos, mint a fák között járó szél suhogása. Ilyen elfet játszani NEM szabad, csak megemlítettem õket, hogy esetleg egy kalandban valami nyomukat találjátok vagy lássatok egyet vagy ilyesmi.
Politika és adminisztráció
Venefitián két osztály van: nemesség és polgárság. A nemesek csupán nemesi címükkel nagyobbak, mint a polgáság, bár általában gazdagabbak is, ám számuk elenyészõ. Annyira elenyészõ, hogy még a kormányzói címért sem vetekednek, fõleg, hogy a nemesi családok mindegyike elf. Aki ember, és nemes szeretne lenni, jobb ha elmegy Venefitiáról, mert nemesi címet csak elfek és elf-sarjak(fél-elfek) szerezhetnek. És azok is csak úgy, ha a sziget kormányzója nemesi címet ajándékoz nekik, ami a Saliaturoknál abszolút nem divat. A hatalom a kormányzó és a városok polgármesetereinek kezében van, akik a Fõmágusnõhöz feltétlenül hûségesek. Kevés a hivatalnok, és legtöbbjük Tóvárosban van, másutt a Polgármesterek intézik a dolgokat, hiszen a városok csak a nevükben vásorosok, valójában még Tóvárosban sem él több, mint kétezer ember és elf. Minden városban található egy Polgármesteri Hivatal, mérete a város méretével arányos.
Árucikkek, szolgáltatások
Venefitia híres gyönyörû erdeirõl, fejlett orvostudományáról és mágiájáról. Így a különbözõ árucikkek között szerepel a fa – persze csak módjával, ám a legfinomabb bútorok általában venefitiai alapanyagokból készülnek, persze viridosián, hiszen az elfek mûvészete, akármilyen csudálatos is, közelébe sem ér a viriodosiai kézimunkáknak, bútóróknak, házaknak meg a többinek. Venefitián, ezen kívül, mint említettük, igen elõrehaladott az orvostudomány – úgy is lehet mondani, hogy messzire leelõzte a többi szigetet. Ám a gyógyítók nagyrésze nem kér pénzt a gyógyításért, és a gyógyfû-export sem akkora, hogy fedezze a sziget kiadásait. Mibõl él tehát Venefitia? A válasz: mágiából. A szigeten élõ varázslók, mágustanoncok mind az iskolájuk, és így a kormányzó szolgálatában állnak: a kormányzó szerez nekik más szigeteken megbízatást, és cserébe kötelesek beszolgáltatni a fizetség háromnegyed részét. Mivel a mágiát igen jól megfizetik, fõleg Machinurbiumban, ezzel Venefitia hatalmasat kaszál. Továbbá a venefitiai elf táncosok is igen keresettek, és sok más szigetbéli harcos fizet azért, hogy eljuthassanak a Rejtett Városba, bár ez általában nem sikerül nekik. A venefitiai bor is igen ízletes, bár inkább borkedvelõk körében ismert és megbecsült.
Venefitia történelme
Hogyan is született hát eme gyönyörû sziget lakossága?
Venefitia történelme körülbelül tízezer évre nyúlik vissza, akkor érkeztek ugyanis az elsõ elfek a szigetre, dalolva a nagy hajóikon, az északon található öbölbe, ahol késõbb kikötõt építettek.(„A kikötõ maradványai” néven szerepel a hely a térképen) Gyorsan belakták a szigetet, nagy elf királyságot alapítottak rajta, és egy ideig boldogan éltek. Egészen addig, míg ki nem piszkálták a hegyek mélyének teremtményei, akik feljöttek a felszínre, és elpusztítottak mindent és mindenkit, ami az útjukba került. Harc harcot követett, és az egésznek egy véres hábrú lett a vége, mely közel ezer évig folyt, és egyik fél számára sem volt túl hasznos, így az elfek – mivel már kezdtek bölcsebbek lenni – békét ajánlottak a Hegymélyieknek, akik azt el is fogadták, és az ekkor érkezett elsõ ember telepeseket hívták tanúknak arra, hogy soha töbé nem támadnak az elfekre, ha azok se támadnak rájuk. Hegymélyit azóta sem látott soha senki, az emberek már rég el is felejtették õket, az elfek azonban nem – a legöregebb elf máig is elmeséli néha a történetet, hogyan harcolt szinte halálig az elfek királya a Hegymélyiek vezérével. Azt mondják, a Sailaturok ettõl a királytól származnak, ami igaz is lehet, ám senkinek sem sikerült még bebizonyítania. Az akkor érkezett telepesek az elfekkel együtt sokasodni kezdtek, bár akkor még nem születtek fél-elfek: az emberek és elfek sokáig távol tartották magukat egymástól ilyen téren, egészen a hetedik Sailatur-kormányzóig, aki elf létére beleszeretett a szigeten élõ emberek vezérének lányába. (itt említeném meg, hogy Aislinn a kilencedik Sailatur, aki a sziget élén áll és közben négy Myliar is volt a ’trónon’). Az elfek a Hegymélyiekkel vívott háború után szerényebbek és bölcsebbek lettek, az emberek pedig, akik a szigetre jöttek, hosszabb életûek lettek és türelmesebbek, ugyanakkor átvették az elf nemtörõdömséget is, a „kit-érdekel-mi-lesz-a-többiekkel” szlogent.
Megj.: Venefitia történelme csupán legendákon alapul, hiszen írásos feljegyzés az akkori idõszakból nagyon kevés akad. A legtöbb történelemmel foglalkozó tekercs vagy elrothadt, vagy az összedõlt Kikötõ romjaiba közé veszett – kész csoda volt, hogy ott megtalálták Aislinnék azt az egy szekrényt, amelyben a pár mágiával és gyógyítással foglalkozó tekercs volt.
Megj.2: Venefitia meglehetõsen visszamaradott közösség, már a többiekhez képest:a technika teljesen idegen nekik, õk a mágiához vannak szokva. Programozás, mikrocsipek, monitorok – ilyen dolgokkal akár még meg is lehet ijeszteni egy venefitiait. A Fõmágusnõ és a bölcsek persze tisztában vannak az ilyesmikkel, ám õk sem kedvelik túlságosan õket – ha valami technikai dolguk van, Machinurbiumból kérnek segítséget.
|
|
|
Post by Bari on Jul 7, 2006 10:28:07 GMT 1
omg. ha haza érek ezt mindenképp elolvasom. de az új szabály nekem nagyon tetszik ;D
|
|
|
Post by Anncska on Jul 7, 2006 10:57:59 GMT 1
hogyha találtok benne valami hibát mondjátok... és szívesen fogadok mindenféle varázsfaj-ötletet a Venefitiai Varázsfajok Kódexébe ;D
|
|
|
Post by Isobel on Jul 7, 2006 11:15:18 GMT 1
sztem jó bár nemsokat fogtam fel belõle, hosszából ítélek
|
|
|
Post by Dreamer on Jul 7, 2006 11:24:19 GMT 1
ehh amíg én elolvastam meg kijavítgattam meg átnézegettem meg áááhhhr ;D De nekem is tetszik ;D És tényleg jobb hogy jól működő és nem modern, meg a Nevenics-fa
|
|
|
Post by Khim on Jul 7, 2006 12:56:37 GMT 1
jahj hát ezt valszeg csak holnap fogom elolvasni mert nemsoká mennem kell 8((((
|
|
|
Post by Lw on Jul 7, 2006 14:59:40 GMT 1
elsõ szint: 20 évtõl embernek, 50 évtõl fél-elfnek, 200 évtõl elfnek
húsz év alatt mi van? ;D
|
|
|
Post by Anncska on Jul 7, 2006 15:12:15 GMT 1
alapszint. gyermekkor ;D
|
|
|
Post by Isobel on Jul 7, 2006 15:14:25 GMT 1
jah de ettõl azér néhány esetben lehetnek eltérések, de neeem akarok negyedik szinten látni tizenéves suhancokat.
|
|
|
Post by Lw on Jul 7, 2006 15:39:37 GMT 1
jah értem ;D
|
|
|
Post by Frost on Jul 7, 2006 16:13:19 GMT 1
Jóég.Mire én ezt elolvasom,aztán meg felfogom az beletelik legalább egy hétbe. ;D
|
|
|
Post by Lw on Jul 7, 2006 16:49:45 GMT 1
kérdés: vannak-e ebben az univerzumban léghajók? ;D
|
|